Történelmileg nézve a civilizált világ az 1600–1700-as évekre jutott el oda, hogy a közrend fenntartása végett már nemcsak a törvényeket megsértő bűnösöket, hanem azokat is begyűjtötték, akik törvényt nem sértettek, csak szimplán „furcsák” voltak. A furcsaság definíciója roppant egyszerű: más, mint az átlag. Minden gyógyító célzat nélkül kezdték a „bolondokat” és mindenféle furcsa embert az erre a célra kialakított házakba embertelen körülmények közé elzárni. Ezzel megszületett a pszichiátria.

A „sárgaházakban” a rendet veréssel, éheztetéssel, kínzásokkal tartották fenn. Az volt az uralkodó felfogás, hogy az „őrültek” valójában állatok, akiket meg kell törni. Az átmeneti fordulatot, a morális kezelést az emberi egyenlőség eszméje hozta el. Franciaországban a francia forradalom, Angliában és Amerikában a kvékerek kezdtek emberbaráti alapon elmeotthonokat létrehozni, ahol tilos volt a bántalmazás, a betegeket bajban lévő embertársnak tekintették, s az egész kezelés abból állt, hogy beszélgettek velük, hasznos tevékenységekkel kötötték le őket. Az eredmény lenyűgöző volt: a betegek 50–80 százaléka gyógyultan távozott.

 

A XIX. században azonban ismét fordulat következett be. Az ipari társadalmak szervezettsége szigorított a szűrőn, ugrásszerűen megnőtt a „sárgaházak” és a bennük őrzött emberek száma. Az elmebetegek keveredtek az alkoholos pszichózisban, szifiliszben, agydaganatban, elbutulásban, epilepsziában és egyéb organikus agyi betegségben szenvedőkkel. Az orvoslásban kialakult az a nézet, hogy – mivel a lélek az agyműködés terméke – minden lelki zavarnak az agy betegségéből kell származnia. Az addig csak rendfenntartó hatalommal ellátott pszichiátria tudománnyá nevezte ki magát, és azt állította, egzaktul meg tudja mondani, ki őrült, és ki nem az. A pszichiátria azonban soha nem vált valódi tudománnyá, hiszen még vizsgálata tárgyát, a lelki zavart sem tudja objektíven meghatározni. A mai napig a diagnózisok nem mások, mint egyszerű tünetlisták. Ha a lelki zavar agyi betegség lenne, biológiai vizsgálati módszerekkel lehetne igazolni fennállását, miként laborleletekkel ki lehetne mutatni a cukorbetegséget vagy a tüdőgyulladást. De nem az agykutatás fejlettségével van baj, hanem azzal, hogy nincs mit megtalálni. A mentális zavarok ugyanis csupán kultúrafüggő absztrakciók, gyűjtőfogalmak. A rosszkedvet, a balsorsot, a boldogtalanságot el lehet nevezni depressziónak, de ezzel csak betegségnek minősítenek egy természetes állapotot. Hol húzható meg egzaktul a határ a boldogtalanság és a depresszió közt? Sehol. Ha azonban a rosszkedv pszichiátriai betegség, akkor agyi bántalom, és ha agyi bántalom, akkor az agyat kell kezelni. Hasonlóképpen, ha a félelmet pániknak nevezzük, ismét ott kötünk ki, hogy az agyműködésbe kell beavatkozni.

 

A pszichiátria története bővelkedik a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb, az adott korszakban mindig tudományosnak és hatékonynak tekintett eljárásban, amellyel a feltételezett agyi rendellenességeket próbálták „korrigálni”. Hideg vízbe mártogatás, vércsapolás, fojtogatás, maláriafertőzés, inzulinsokk, kámforsokk, elektrosokk, agyműtétek… és manapság a gyógyszerek. Csakhogy a biológiai terápia indokául szolgáló, vélt elváltozásokat sem a depresszióban, sem a pánikban nem találják.

Ráadásul az antidepresszánsok független elemzése azt mutatja, hogy ezek a szerek ugyanúgy hatástalanok a depresszió vagy a pánik kezelésében, mint a többi – ma már kínzásnak tekinthető – módszer. Nem meglepő tehát, hogy azt az állítást, hogy a depresszió vagy a pánik oka az alacsony szerotoninszint, a mai napig nem lehetett igazolni.