Máig emlékszem néhány mosolyra… van köztük olyan, akit csak néhány alkalommal láttam, de évek múlva is elő tudom hívni, megjegyeztem magamban, milyen megnyerő, vonzóan kedves, lefegyverző stb. mosolya van. Töprengek: mitől? Tanulták? Belülről jön? Lehet, mert a súlyos lelki betegség megbénítja ezt a reakciót. Akiknél teljesen hiányzik: a depressziós betegek arca, mint a kő, rezdületlen. Viszont a javulás első jele, amikor már képesek mimikai visszajelzést adni.

A mosoly elfogadást jelent, így közösségteremtő kommunikációs eszköz. Sokféle szerepe lehet, bizalmat kelt, biztat, elismeréssel bátorít, érdeklődést jelez. Figyelmet, amely a másik felé fordulva növeli a kapcsolat mélységét, erejét. Kiszolgálja tehát a kommunikációt, a másik ember biztonságigényét. Fogalmazhatunk ezek alapján úgy is, hogy a mosoly átmeneti alárendelődést jelent – ezzel csökkentve a kommunikáció feszültségét. Azt jelenti: ne félj tőlem, veled vagyok, elismerlek! Nagyon fontos velejárója a szemkontaktus, amely már csecsemőkorban is kiváltja a kapcsolat megerősítését szolgáló „mosolyválaszt”. Ez belénk van drótozva, azaz genetikailag rögzült kapcsolaterősítő válasz, ám az anya úgy érzi, a kicsi megismeri őt, mosolya csak neki szól, jelzi: hozzá tartozik, így ettől érzelmi kapcsolatuk mélyülni fog. A mosoly tehát szövetségkötésre biztat és empátiát vált ki. Nehéz a mosolyra kőarccal reagálni, ezt csak durva, nyílt ellentét esetén tudjuk megtenni.

A szülők mintával, az érzelmek nyílt kifejezésével taníthatnak a mosolyra, az érzelmi rezonanciára, amely a kapcsolatok építésének alapja.

Az empátia azonos hullámhosszán könnyebben értelmezzük a mosoly jelentését, egészen pontosan tudni véljük, hogy a másik biztatóan vagy gúnyosan, szomorúan vagy fölényesen mosolyog. Ismerjük a gonoszkodó s az összetartozást jelző mosolyt, amelyet egy villanásnyi kacsintás egyértelművé tesz (nehogy félreértsük). Számtalan jelzőt tudunk hozzá kapcsolni, ami nem is csoda, hiszen közel hatvan különálló mimikai izom összejátszása alakítja az arc érzelemkifejezését. Gondoljunk bele, az ábécé huszonhat betűjével alkotott szavak végtelenjével sem tudjuk olyan pontosan kifejezni magunkat, mint például egy félmosollyal. Vannak eszerint megfejthetetlen, titokzatos mosolyok is – nem véletlen, hogy Leonardo da Vinci éveken és országokon keresztül vitte magával Mona Lisa képét. E mosolyoknak üzenete van, ám szavakkal nehezen leírható jelentése benne van a kontextusban, azaz a szövegkörnyezetben, amelyben megjelenik, amelyet kommentál.

 …

Metakommunikáció kontra beszéd
A mosoly ellentéte nem a csalódott, szomorú arckifejezés. A mosoly ellentéte annak hiánya. Amikor nem reagálunk a másik emberre (nem is a mondandóját, őt magát ignoráljuk e mimikai reakció nélkül). Ezt látva szinte azonnal elindul bennünk a magyarázatkeresés, amely többnyire ellenségességet, leértékelést feltételez. Büntet talán a másik ember? Nem fogad el? Nem tekint egyenrangú társnak? Nem tud feloldódni? Untatjuk? Vészcsengőként pillanatok alatt végigfutnak bennünk a hasonló színezetű gondolatok. Pedig lehet, hogy csalódás, gyász bénítja le a másikat annyira, hogy nem tud figyelni, osztozni érzéseinkben. Nagy fokú fáradtság is színtelenné, merevvé teszi arcunkat. Mosoly, mimikai kísérőjelenségek nélkül nem lehet fenntartani az érdeklődést. (Ez az, amit amatőr riportalanyok nem tudnak, ellenben a profi színészek az átlagemberhez képest messze túljátszott reakciókat mutatva
még mindig hitelesek maradnak színpadon.)